SZÉLESI Sándor:
Sötétség

AZ ÉTTEREM a Caltech területén kívül volt, Pasadena külvárosában, a North Lake Avenue-n kicsit rézsút a Ralphs áruházzal szemben. Nagy, fakeretes ablaküvegén át látni engedte az utca poros forgatagát, a lassan döcögő szögletes automobilokat, túloldalt a csúcsosan ívelt bejáratnál meg-megtorpanó vásárlókat, akiket aztán elnyelt a koloniál stílusú épület nyitott szája. Bent szűkén álltak az asztalok, látszólag összevissza, de a lehető legjobban kihasználva a hely méreteit és formáját. A pincérlány, egy szőke loknis fruska, keményített kartonszoknyában, pink felsőben szaladgált a vendégek között, arcán azzal a kissé merev mosollyal, amit a reggeli sminkkel együtt vitt fel, és amely egészen estig ott is marad, míg az albérleti szuterénben a mosdótál fölött le nem mossa magáról.

Zwicky egy kopott, kerek asztal mellett üldögélt, a keze alatt a The Pasadena Post egy kihajtott, gyűrött példányával. A kezét az újságon nyugtatta, mintha melegebb lenne a csupasz asztallapnál, vagy mintha takargatná, senki ne lássa. Amikor belépett az étterembe, automatikusan kivette a tartóból, de aztán egy pillantás elégnek bizonyult ahhoz, hogy rájöjjön, nem kíváncsi a hírekre. Most az óriási faliórára pillantott. Még egy perc. Walt sehol nincs, Walt késni fog.

Mindkettejüknek a városban akadt dolga, és megbeszélték, hogy itt találkoznak. Az ilyenkor is meleg kaliforniai tavaszba egy sör belefér, mielőtt hazamennének, bár őt Dorothy minden bizonnyal várja már. Zwicky összevonta a szemöldökét: az ablakon túl az áruház kapuja mellett ácsorgó fekete, tízéves forma rikkancs kezéből egy óvatlan vásárló kiverte a délutáni lapokat. A fiú szó nélkül kapkodta fel a széthulló újságokat, olyan gyors volt, hogy alig lehetett követni a mozdulatait. Az óvatlan fickó meg sem állt, sietett tovább. A léptei kicsit merevek voltak, a vállát magasan tartotta, mintha beszorult volna a fogas a zakója alá. Tipikus amerikai, gondolta Zwicky, akárcsak itt minden: a síkságra épült, megtervezett város, mögöttük a kopár, szürkésbarna hegyek, a március végi időjárás… Megint a falióra felé nézett: négy múlt hat perccel. Meglepődött. Vajon hova tűnt el hét perc az életéből?

Egy kéz kihúzta a szemközti széket, és egy vékony fiatalember zökkent le rá, az asztalon pedig egy kalap landolt. Walter Baade mosolygós arca fáradtnak tűnt.

– Régóta vár? – kérdezte üdvözlésképpen Zwickyt. Nem vesződött formaságokkal, a másik sem szokott.

– Elég régóta.

– Kért valamit?

– Még nem.

Baade a pincérnő felé nézett, aki már ugrásra készen várta ezt a pillantást.

– Mit óhajtanak az urak? – Kicsit magas, zavaró hangja egyáltalán nem illett érdeklődő arcához. A smink elrejtette korát: erős negyvenesnek tűnt.

Zwicky felpillantott rá, alaposabban megnézte. Nem látta még itt.

– Két Stockot, legyen szíves! – Baade visszafordult Zwickyhez. – Merengőnek tűnik, észre sem vette, hogy beléptem az ajtón. Mire gondolt?

– Svájcra – hazudta a másik, aztán hozzátette, mert hirtelen zavarba jött a hazugságától: – Meg minden másra.

– Nem kell szégyellni – felelte Baade. Két éve volt Amerikában, s csak pár hónapja a Caltechben Zwicky mellett, de úgy érezte, jól ismeri. Az volt a benyomása, hogy bár mogorva külső mögé rejtőzik, nem csupán merész ötletekkel, de jó adag lelkiismerettel is rendelkezik, tehát valahol szeretnie kell az embereket. – Nekem is sokszor eszembe jut Németország. Schröttinghausenben születtem… ez Nordrhein-Westfalen tartományban van. Ma már más a neve a városnak, de minden ugyanolyan… Néha érzem az utcák illatát álmomban.

Zwicky szótlanul áttolta az újságot. Amikor levette róla a kezét, Adolf Hitler arcképe tűnt fel a lapon. Egy rövid, kétszáz szavas cikk mellette azzal foglalkozott, hogy Hitlert a minap felhatalmazták diktatórikus eszközök használatára. A Reichstag alig egy hónapja égett le.

– Hát, mostanság nagyon büdös van arrafelé.

Baade megfogta a lapot, és a képpel együtt nemes egyszerűséggel az asztallapra fordította, majd témát váltott:

– Említett valamit a reggeli fölött. Egész nap az járt a fejemben…

Zwicky a tonhalas szendvicsre gondolt, amit Dorothy csomagolt neki reggel. Megnyomódott a táskájában, és úgy már kevéssé volt finom, a hal ilyenkor mindig levet eresztett, és eláztatta a kenyeret.

– Igen – felelte.

– Valami láthatatlan anyagról.

– Sötét… De igen.

– Részletezné?

– Nem tudom, még csak homályos elképzeléseim vannak. Vagy azok se… Nem szívesen beszélek róluk.

– Láthatatlan? – A pincérnő letette eléjük a két sört, és bizalmasan közelebb hajolt. – Tavaly megnéztem azt a filmet Gloria Stuarttal. Igazán rémisztőre sikeredett, komolyan féltem a moziban…

Mielőtt Zwicky valami epés megjegyzést tett volna, Baade gyorsan közbeszólt:

– Nem filmekről beszélgetünk, kisasszony. A Caltechnél dolgozunk… csillagászok vagyunk.

– És mi közük a csillagoknak a láthatatlan emberhez?

– A kollégám láthatatlan anyagról beszélt… Feltételezem, hogy a csillagok közötti láthatatlan anyagról, nem Mr. Wells főhőséről.

– Ó! – A pincérnő kuncogott. – Esténként elég sötét van ott fönt az égen ahhoz, hogy ne lássunk mindent, ugye?

Így is távozott, mosollyal az arcán.

Mindkét férfi utánafordult, Zwicky vonásaira tisztán kiült, mit gondol a nőről. Nem volt éppen hízelgő gondolat.

Baade előrehajolt az asztalon.

– Még nekem is szoknom kell ezt az amerikai közvetlenséget – mondta. – Szóval, mi az a láthatatlan anyag? Ki vele! Érdekel. És ami magánál homályos elképzelés, azt más csillagász már javában publikálja.

Zwicky felhorkantott, majd hirtelen arra gondolt, miért ne. A változatosság kedvéért akár beszélhetne is. Nem mindegy, hogy kimondja-e hangosan, amit gondol?

– A Coma az oka – kezdte. A Coma egy háromszázmillió fényév messzeségben húzódó galaxishalmaz volt, aminek a feltérképezésébe ők ketten belefogtak. A Coma megfigyelésével teltek az éjszakáik. Nappal meg a megfigyelések összegzésével és számításokkal. – Háromszázmillió fényév…

Baade figyelt.

– Háromszázmillió fényév – szögezte le az ismert tényt elégedetlenül Zwicky még egyszer, mintha ez a távolság kizárólag az ő bosszantására lenne ilyen hatalmas. – Háromszázmillió év telt el, hogy a fénye elindult a Föld felé. Micsoda távolság… És nem is a legnagyobb. Mindig megdöbbentenek ezek a mélységek, pedig olyan gyakran beléjük bámulok… és azon töprengek, miféle erőkkel nem vagyunk még tisztában? A kihívás persze csak elméleti, mert átlátni át lehet a világűrön, de ennél többre nem vagyunk képesek…

– Tudom, hol van a Coma – szakította meg a szokatlan monológot Walter Baade. – De mi van azzal az elmélettel?

– Persze hogy tudja… Persze, hiszen nem hülye. Szóval adott egy gravitációsan kötött csillagrendszer, ugye? Amely évmilliárdok óta kényelmesen forog, mozog… úgy, ahogy a gravitációs kölcsönhatások meghatározzák.

– És?…

– És a megfigyeléseim alapján nem úgy mozog, ahogy kellene.

Ekkor úgy tűnt, Zwicky nem folytatja. Ehelyett hátradőlt, mintha túl sokat mondott volna, töltött a sörből, majd belekortyolt. Kinézett az ablakon át a Ralphs épületére. Túl az automobilokon, rikkancson és járókelőkön. Megakadt a szeme egy repedésen a Ralphs külső falán.

Különös, hogy milyen részletinformációk ragadnak meg néha bennünk, gondolta.

– Szerencse, hogy a földrengés ezt nem pusztította el – mondta aztán ki hangosan a Long Beach-i katasztrófára célozva. – Nem hiszem, hogy túl erősek lennének azok a falak. Egyszer majd ledőlnek, és akkor eltűnik a Ralphs is.

Baade követte a tekintetét, de ő nem látta meg a repedést. Nem tudta, mi az oka a hirtelen témaváltásnak.

– Majd építenek a helyére másikat.

– Kérdés, hányan maradnak a romok alatt… Sokan meghaltak két hete… Nagyon sokan. És az csak egy kis földmozgás volt. Mi lesz, ha a föld valóban, úgy igazából megrendül? Ha tényleg nagy katasztrófa lesz? Ami a fél világra kiterjed.

– Most Hitlerről beszél, vagy tényleg a földrengésekről?

Zwicky metsző pillantást vetett Baadéra.

– Arról beszélek, amiről beszélek – mondta ellentmondást nem tűrően, a másik meg értse, ahogy akarja. – Maga kérdezett a Comáról.

– Én az elméletéről kérdeztem.

– Kérem, ne emlegesse még elméletként!

Baade csak bólintott, mintegy válaszul az ingerült legyintésre. Aztán megfogta a Stockot, és lazán megdöntve kitöltötte a poharába. Közben Zwicky megint beszélni kezdett:

– Ha kiszámítjuk a viriáltétel alapján… amit az ön kedves honfitársa mondott ki… a kinetikus energiákat, akkor arra jutunk, hogy a Coma csillaghalmaz mozgási dinamikáját nem csupán a látható anyag gravitációs hatásai határozzák meg. A Comában található galaxisok tömegének összege kisebb volt a galaxishalmaz össztömegénél. A fényesség alapján százas nagyságrenddel… Sokat számoltam… ha azt mondja, kezdjem újra, magára borítom az asztalt.

– Hm… – mondta Baade.

– Bizony. Hm. Ha Einstein relativitáselméletét cáfolatlannak fogadjuk el, és miért is cáfolnánk… akkor ez azt jelenti, hogy van ott valami… Valami abban az ötven fényéves körben, amit Comának hívunk… itt és most az asztalnál. Valami ismeretlen.

– Mi az a valami?

– A maga láthatatlan anyaga.

– Jobb kifejezés, mint a sötét anyag.

– Ezen vitatkozhatnánk. De nem fogunk.

– Nem iszik?

– Kit érdekel a sör?!

– Engem.

Baade ivott. Zwicky megint csak az utcát bámulta. Fura volt ezen a délutánon, nem idevaló. Persze, sosem volt idevaló, töprengett Baade. Nagy elme, akit egyszer majd Einstein mellett fognak emlegetni… hacsak fel nem bosszant annyi embert, hogy azok szándékosan megpróbálnak elfeledkezni róla.

– Európa megint sötét évek elé néz – jegyezte meg hirtelen Zwicky.

– Ez a sötét anyagról jutott eszébe?

– Nem, ez az istenverte újságról jutott az eszembe. – Zwicky az asztalra csapott. – Leég Németországban a Birodalmi Gyűlés épülete, és mi a képviselők következő lépése? Mindenre kiterjedő jogokat adnak a kormánynak! Annak a kormánynak, amely már amúgy is Hitler kezéből eszik. És senki nem tiltakozik?! Mi történik Európában?

Egy szürke öltönyös férfi állt meg a két csillagász asztala mellett. A nadrágjának feszes, jól vasalt éle volt az első, amire Baade felfigyelt, majd a tökéletesen szabott zakó, keményített gallér és kék nyakkendő, és a kalap… egy kissé lazán félrecsapva, éppen csak nem feltolva a fej tetejére.

– Elnézést, uraim, akaratlanul is hallottam pár szót a beszélgetésükből.

Az invitálást meg se várva leült melléjük. Zwicky úgy nézett rá, mintha egy csimbókos, ápolatlan korcs dörgölőzne a lábához némi étel reményében.

– Ez egy kétszemélyes asztal – mondta.

– Bővítsük ki kicsit! – mosolygott az amerikai. – Sok jó ember kis helyen is elfér, mondják… Nekem még volna kérdésem erről a sötét anyagról.

Zwicky metsző pillantást vetett Baadéra, amiben benne volt: „Lám, van, aki el tudja fogadni az elnevezést.” Talán ezért is enyhült meg kissé.

– Miért érdekli? Maga is csillagász?

– Neeem… – mosolyodott el az újonnan érkező ezerfogú, fénylő kirakatmosollyal. – Én… én tulajdonképpen elemző vagyok.

– Nocsak?! – Az idegen még mindig mosollyal az arcán, fürkésző tekintettel mérte fel Zwickyt, vajon mit jelenthet ez a különös hangsúllyal ki ejtett „nocsak”. – És miket elemez? – kérdezte Zwicky.

– Társadalmi és történelmi eseményeket.

– Melyik korból?

– A sajátunkból, Mr. Zwicky. Más korszakok nem érdekelnek.

A csillagász megdöbbent, amiért a nevén szólították, de gyorsan leplezte zavarát. Természetesen méreggel.

– Akkor tulajdonképpen maga egy amolyan futurológusféle? Olvassa az Astounding Storiest, és megpróbálja kitalálni a jövőt? Nem hiszek a jóslásban…

– Ennél kicsit bonyolultabb, de lényegében igen. Jósolni pedig a csillagokból szoktak, Mr. Zwicky, nem a történelmi folyamatokból.

Az amerikai láthatóan élvezte, hogy zavarba hozhatja a mogorva tudóst. Megfogta a The Pasadena Post számát, és megfordította, Hitler képével fölfelé.

– Itt van példának okáért ez az alak… – mondta. – A most kapott hatalmat teljes egészében ki fogja használni, efelől ne legyen kétségünk se! És ha csak félig gondolta komolyan, amit abban az eszelős könyvében leírt, akkor hamarosan ismét belesodródunk egy világégésbe.

Zwicky ismét felhorkantott.

– Szóval háború lesz? Mikor?

Az amerikai elgondolkodott.

– Öt év… Talán hat. De mindenképpen még ebben az évtizedben.

– Honnan tudhatja?

– Ön honnan tudja, mekkora egy csillaghalmaz össztömege? Nézze, minden szakmának megvannak a rejtélyei. Maga csillagokat méreget háromszáz fényév távolságból, én pedig a tendenciák alapján kiszámítom a jövőt.

– Tendenciák? Tendenciakutatás?

– Mondhatjuk úgy is. De mondhatjuk általános morfológiának is. Vagy pszichohistóriának. Nincs még neve ennek a tudományágnak sem… ahogy az ön anyagának sincs.

Zwicky megrágta a kifejezést. Általános morfológia. Még az ajka is mozgott kicsit. Walter Baade hátradőlt, és élvezte a műsort.

– Persze a világégés egy csillagásznak mást jelenthet, mint egy egyszerű földi halandónak – vigyorodott el az idegen szélesen. – Árulja el, Mr. Zwicky, mire jó ez a sötét anyag?

– Lehet, hogy nincs is sötét anyag – morogta a csillagász. – Csak egy gondolat…

– Azt mondta, számításokat is végzett. Az már több, mint egy gondolat.

– Ha kiderítjük, miből áll, megtudjuk azt is, mire jó.

– Lehetnek hadászati alkalmazásai?

Zwicky most lepődött meg igazán.

– Ha a maga zoknijának lehetnek hadászati alkalmazásai, akkor talán egy elméletben létező ismeretlen valaminek is lehetnek.

Az amerikai felnevetett.

– Fel ne faljon élve, csak mert érdeklődő vagyok, Mr. Zwicky! Ha háború lesz, meg kell védeni magunkat. Húsz éve, a Nagy Háború mindenkit meglepett a technológiai újdonságaival. A következőt is a mérnöki tudás fogja meghatározni.

– És persze a gátlástalanság.

– Úgy igaz. De egy tudós legyen merész az elveiben és gátlástalan a kivitelezéskor! Vagy ön nem így gondolja?

És megint előkerült az az idegesítő mosoly.

– Nézze – bólintott Zwicky, és lassan, artikuláltan igyekezett beszélni – egyenes leszek. A számítások szerint van valami brutálisan hatalmas anyagszerű, ami meghatározza egy ötven fényévnyi átmérővel rendelkező galaxisrendszer mozgását, és valószínűleg a mi galaxisunk mozgását is, de azt még nem tudjuk felmérni. Nem látjuk, nem tudjuk mérni, csak sejtjük. Matematikailag sejtjük… Lehet, hogy olyan, mint az ősembernek a levegő. Fogalma sem volt róla, hogy mi az, de átjárta a teste minden porcikáját. Vakok vagyunk erre a valamire, erre az anyagra. De ha lennének is hadászati alkalmazási formái… könnyen megeshet, hogy az egész világunkat megsemmisítjük vele.

– De ez is csak egy elmélet, nem?… Pontosabban egy gondolat egy nem létező elmélethez.

Zwicky merőn nézett, aztán vállat vont.

– Ahogy gondolja.

– Szép is lenne, ha a világegyetem úgy működne, ahogy mi kigondoljuk.

– Nem, nem lenne szép.

Az idegen felállt.

– Ezen biztos nem fogunk vitatkozni, Mr. Zwicky. Egy élmény volt önnel beszélgetni – mondta, aztán Walter Baade felé biccentett. – Mr. Baade.

Baade a biccentéséből jött rá, hogy katona lehet, vagy katona lehetett valamikor.

Az amerikai tett néhány lépést az ajtó felé, aztán hirtelen visszafordult. Volt még valami, amit tisztázni szeretett volna.

– Azt mondta, hogy a Coma fénye háromszázmillió éves?

– Igen.

– Szóval akkor indult el a Föld felé. Háromszázmillió éve. De akkor még nem létezett emberiség… Ember se, ugye?

Zwicky merőn nézett.

– Háromszázmillió éve még emlősök se léteztek, nem hogy ember – mondta. – Aprócska kis mitugrászok vagyunk, nyúlfarknyi evolúciós háttérrel.

– De a háború brutális lesz – mondta mosolyogva az ismeretlen. – Nagy és kegyetlen… Közelebb van, mint a maga galaxishalmaza. Figyeljen csak oda a jelekre!…

– Nagy… Már ahogy nézzük.

Zwicky az ablak felé fordult. Kint alkonyodott, és felgyulladt a fal tetején az áruház nevének neonkerete. Ralphs. Villódzott, aztán megerősödött, és a lapos tájon, alacsony házak felett messzire hirdette, hogy a huszadik század tele van fénnyel és reklámmal. Egy szeleten kitakarta az égbolt csillagait. Ezek azt hiszik, gondolta Zwicky, hogy az egész világegyetem a játékszerük lehet. Lehet, hogy a mindenség alapjairól beszélnek, ami még sokáig nem mutatkozik meg az emberi műszereknek. Lehet… Szerintük minden fegyverré tehető, még az is, amit nem ismernek. A söre felé fordult, megfogta az üveget, beleivott, és nem törődött többet az ismeretlennel, aki fejébe csapta a kalapját, és fütyörészve kisétált az étteremből a beköszöntő éjszakába.

SZÉLESI Sándor

Egyik legnépszerűbb hazai szerzőnk, 1969-ben született, és a 90-es évek második fele óta publikál. Hétszer nyerte már el a Zsoldos Péter-díjat, legutóbb épp a Galaktika 265. számában megjelent novellájáért, a „Míg mozgok, van világ”-ért. Legfrissebb SF-regénye a lapunkban korábban folytatásokban megjelent, és szintén Zsoldos nyertes Szörnyeteg a hajtóműben kibővített és átdolgozott kiadása. Elbeszéléseiből egy válogatás angol nyelven is olvasható. A 2007-es koppenhágai Euroconon elnyerte a Legjobb Európai SF-író díját. Nálunk legutóbb „Az élet futás” című novellája jelent meg, a 297. számban.